Nagyon szeretünk fasisztázni, egyebet se tudunk. Minden bajunk forrása a fasizmus nyomulása. Hát persze, hiszen nekünk más előzményünk nem is volt, amihez visszatérhettünk volna a rendszerváltáskor, mint a fasizmus. Ez látható volt már az Antall-kormány idején is, ahogy a demokrata köntösből előbújt Csurka István. Majd a liberálisok bábáskodásával sikerült ebben az alkotó légkörben a náci szellemet is kiereszteni a palackból. Legyen csak talonban, még jól jöhet a kommunisták ellen! Ma már mindenünk van ezen a téren: fasisztoid kormánypártunk, és a kormányváltás legnagyobb esélyese a náci párt. Sikerült összehoznunk a szebb jövőt! A Horthy-korszak restaurációja tökéletesen megvalósult!

A mai kor magyarországi fasizmusa a liberális demokrácia terméke. Abban az értelemben egészen biztosan így van, hogy a sajátságos módon hazánkban balliberálisnak nevezett, de valójában neokonzervatív politikai irányvonalnak sikerült magát olyan mértékben megutáltatnia a választópolgárokkal, hogy ennek a folyamatnak törvényszerű eredménye volt a "nemzeti oldal" térnyerése, amely a fasisztoid jobboldal és a nyilasokra hajazó szélsőjobb gyűjtőfogalma lett.. A polgári baloldalt ugyanis a globális kapitalizmus lakájpártjai, az ún. nyugatos demokrácia hívei alkotják, akik az Egyesült Államok és az Európai Unió érdekeinek képviseletével - nyugodtan kimondhatjuk - kivívták maguknak az "idegenszívű hazaáruló" címet. Ők a mai kor labancai.

Az elmúlt negyedszázad során hazánkban szinte kizárólagos módon a politikai versenytárs hibáira épített negatív kampány vált általánossá. Ennek az "álbaloldali" negatív kampánynak immár hagyományosnak tekinthető elnevezése az "antifaxista összefogás", mely elnevezés arra utal, hogy a fogalom mára teljesen kiüresedett és kontraproduktívvá vált. Törvényszerű a rendszerváltásból való kiábrándulás, de pozitív tartalmú és megvalósítható javaslatokat senki nem tud felmutatni a válságból való kilábalásra. Nincs más, csak a farkassal való riogatás.

A jövőképünkben pedig kétféle fasizmus rémképe jelenik meg, mint egymás alternatívái: a történelmileg már megismert, az úgymond klasszikus fasizmus, és a még ismeretlen, a jövőben fenyegető neokonzervatív "liberálfasizmus", amit a globális kapitalista világállam fog számunkra jelenteni. Mielőtt valaki tiltakozna, sietek kijelenteni, hogy ez utóbbi fogalomban sincs semmi önellentmondás, lévén a neoliberalizmusnak köze nincs a liberális szabadságeszméhez. Tessék eldönteni, hogy melyik a tetszetősebb! Harmadik alternatíva egyenlőre nincs...

Az "antifaxista összefogás" ugyanúgy hamis fogalom, ahogy hamissá vált a "baloldal vs. jobboldal" sztereotípia is, lévén a mi "polgári baloldalunk" egyáltalán nem baloldal, hanem nagyon is neokonzervatív jobboldal. Ezért nevezhető "álbalnak". Csak a Fideszhez és a Jobbikhoz való viszonyát tekintve van balra. De ugyanakkor a nemzeti oldal rendre balról kerüli az "álbalt". Ha ezt megértettük, akkor azon sincs mit csodálkozni, hogy a "nemzeti oldal" globalizáció-ellenessége sok vonatkozásban mutat antifasiszta jelleget a liberálfasiszta globális kapitalizmussal szemben, mert ez utóbbinak az "álbal" kritikátlan kiszolgálója. Éppen ezért kéretik nagyon óvatosan bánni az antifasiszta összefogás fogalmával!

De ehhez a jobbratolódáshoz és nyílt fasizálódáshoz kellett még valami más is, amiről nem szokás beszélni: a radikális baloldali impotencia. Vagyis az, hogy a radikális baloldal sem tud értelmes alternatívát felmutatni. Csak a Kádár-rendszer iránti nosztalgiára épít, és csak lebegteti a levegőben, hogy a mai vadkapitalizmusnál (maffiakapitalizmusnál) tudna jobbat is, de ebből semmit nem bizonyít.

A radikális baloldali pártjaink ahelyett, hogy a marxizmus megújításával foglalkoznának, hogy a mai világ problémáira korszerű választ tudjanak adni, hogy olyan választási programokat dolgoznának ki, amellyel maguk mellé tudnák állítani a szavazókat, még mindig a marxizmus-leninizmus hallhatatlan dogmáival vannak elfoglalva, és üres demagógiára alapozott kifogásokat keresnek, hogy ne kelljen a parlamentbe vinniük az osztályharcot. Mintha véletlenül se akarnák a képviselőiket bejuttatni a parlamentbe, mert az felelősséget jelent. A "minél rosszabb, annál jobb!" cinikus elvét követve nem törekszenek többre, mint hogy káderpártként az 1%-ot el sem érő kamupártok legyenek. De ezzel valójában csak annyit érnek el, hogy marxista-leninista kádertemető válik a káderpártjaikból.

A radikális baloldalon mintha mindenki elfeledkezne arról, hogy a fasizmus kihívására adott adekvát válasz a kommunista eszme volna. A magyar társadalom egészen nyilvánvalóan radikalizálódik, és jelzi az igényét, hogy a globális kapitalizmus ellen radikális válaszokat vár. És ezt, ha nem kapja meg a radikális baloldaltól, akkor a szélsőjobboldalra szavaz. Ez ellen teljesen kontraproduktív a farkassal riogatni, mert konkrétan megfogalmazott és megvalósítható programokra volna szükség, amelyek kielégítik a társadalom antikapitalista és globalizációellenes igényeit. Ebben a helyzetben a radikális baloldal úgy érzem, hogy cserbenhagyja a társadalmat. Egyértelműen le is mérhető volt mindez azon a tényen, hogy 2010-ben mintegy másfél millió baloldali választópolgár szavazott át a jobboldalra és a szélsőjobbra. Eközben a radikális baloldal nem tudott népszerűség növekedést felmutatni. Ez a helyzet 2014-ben megismétlődött. Majd miután (az internetadó és más ügyek kapcsán) tavaly ősszel zuhanni kezdett a kormánypártok népszerűsége, ismét nem a radikális baloldal támogatottsága nőtt, hanem a szélsőjobboldalé.

Nyilvánvaló a következtetés, hogy a szélsőjobb hatalomra jutásáért a radikális baloldalt fogja terhelni a felelősség. Ez ellen a farkassal való riogatás nem fog felmentést adni.

Mindezt azért mondom el, hogy rávilágítsak, a radikális baloldal számára még mindig az tűnik a feladatnak, hogy a mai kor fasizmusának definícióját adja. Dr. Nagy András írására utalok ezzel, amelyet szintén nem jellemez más, mint a farkassal való riogatás szándéka. A nagy tudású szerző írja a fasizmus fogalmáról, idézem: "A fasizmus a gazdasági-társadalmi válságok idején lecsúszó középosztály világnézete, ideológiája és mozgalma:

• mivel nem tudnak/nem akarnak lecsúszásuk valódi, társadalmi okaival szembe nézni (mert egy olyan társadalmi-gazdasági alakulatot, a kapitalizmust, kellene elvetniük, amelynek haszonélvezői voltak és azok is szeretnének lenni), azért bűnbakot keresnek és találnak;
• mivel lecsúszásukkal elvesztik hagyományos kapcsolataikat, “barátaikat”, azért rettenetesen magányosakká és frusztráltakká válnak, ezt csordába verődéssel, teljesen bizonytalan jövőképüket pedig egy vezér iránti feltétlen rajongással kompenzálják;
• elveszett identitástudatukat féktelen sovinizmussal, a megtalált bűnbakok és a másként gondolkodókkal szembeni tomboló agresszivitással pótolják."

Gondolom egy pillanatig sem vitatható, hogy a radikális baloldali munkás és értelmiségi (zömmel nyugdíjas) gondolkodók, különös tekintettel a mellőzött marxista értelmiségre, szintén a lecsúszó középosztályhoz sorolhatók, akik nem tudnak, vagy nem akarnak a lecsúszásuk valódi társadalmi okaival szembenézni, mert a megbukott szocializmus haszonélvezői voltak, de az máról holnapra ilyen egyszerűen nem hozható vissza. Ők is bűnbakot keresnek és találnak, nem?

Gondolom ez a lecsúszás a marxistákat is rettenetesen frusztrálja, ezt ők is csordába verődéssel és az eszme iránti feltétlen rajongással kompenzálják. Sőt az is feltételezhető, hogy elvesztett identitástudatukat ők is a megtalált bűnbakokkal és a másként gondolkodókkal szemben tomboló agresszivitással pótolják. Sőt, talán még a vezér iránti féktelen rajongás is felismerhető (jelen esetben ez volna Sztálin).

Mindezt azért mondom, mert nem látom a képességet a szembenézésre és a tanulságok levonására szocializmus bukásának okaival kapcsolatban. Ezért jelenik meg a bűnbakképzés. Olyanokra mutogatunk, mint Gorbacsov, a szocializmus külső és belső ellenségei, csak éppen a saját hibáinkról és bűneinkről nem esik szó. Ez a bűnbakképzés. (Én magam is voltam már ellenségnek kikiáltva, pl. CIA-ügynöknek. A tomboló agresszivitást én is tapasztalom.)

A csordába verődés pedig magában a káderpártokban megvalósul, melynek honlapján falkába verődve irtjuk a gonosz ellenséget. Ez teljesen általános a blogvilágban - világnézettől függetlenül. A hétköznapi sztálinizmussal pedig találkozni lehet bármikor.

Ezek után már csak a költői kérdés maradt, hogy megfogalmazzam: mivel magyarázható a radikális baloldali káderpártok passzivitása és cinikus tétlensége a mai világban? Miért hagyják cserben a társadalmat? Miért lökik a baloldali szavazókat oda a fasisztoid kormánypártnak és a nyilaspártra hajazó szélsőjobbnak martalékul? Hogy a farkassal lehessen riogatni?

A radikális baloldali pártokat határozott felelősség terhelni a fasizálódási folyamatért és a szélsőjobb esetleges hatalomra kerüléséért. De felelősség terheli a négymilliós szegénység kialakulásáért is! A "minél rosszabb, annál jobb!" elvéért!

Ezeket az ellentmondásokat nem antifasiszta baloldalként kell megoldani, mert itt egészen egyszerűen nem fasizmusról van szó, hanem a radikális baloldali impotenciáról. A fasisztoid jobboldal tehetségesebb a populista demagógiában, mint a marxista-leninista dogmatizmus. Rá kellene jönni, észre kellene venni végre, hogy a társadalom nem vevő a 100-150 éves dogmákra. És ezen nem megsértődni kell, hanem nekiállni dolgozni és a marxizmust megújítani, hogy a Magyar Gárdában önként aktív részvételt vállaló fiataloknak is meg tudjuk magyarázni, hogy miért van igaza a kommunista nézeteknek a fasizmussal szemben. A magyar társadalomnak ugyanis a szélsőjobbos fiatalok is tagjai, őértük is tennünk kell! De nem úgy, hogy lefasisztázzuk őket!

Az a véleményem, hogy a Jobbikos fiatalok határozottan szimpatikus közösségi vonásokat mutatnak fel. A mi személyes felelősségünk, hogy nem egy baloldali közösségben találják meg a helyüket.