Manapság, amikor a jövőről esik szó, lassan már szokás a kilátástalan jövőképet emlegetni. Ezzel így vagyok én is, bár én az elhibázott rendszerváltás miatt látom a jövőt kilátástalannak, és nem azért, hogy a fejlődésünk zsákutcába torkollott. Eleve a kapitalizmus restaurációját látom zsákutcás fejlődésnek. Ráadásul nem egyedül Magyarország jövőjét látom kilátástalannak, hanem az emberiség egészének jövőjét. S bár az általános műveltségem messze a társadalmi átlag fölött áll, a szakmai képzettségem pedig nem csupán konvertibilis ahhoz, hogy 2004 óta Nyugat-Európában dolgozhassak, de egyenesen túlképzett vagyok a fejlett ipari országok szakember igényéhez mérten is. Számomra úgy tűnik, mindez csupán arra jó, hogy az európai átlagemberhez képest sokkal világosabban lássam a kilátástalan jövőt. Megítélésem szerint az oktatás általános színvonalának emelése sem oldja fel a kilátástalan jövőképet, egy szempontból mégis feltétlenül szükséges – hogy lássuk és értsük a helyzetet, és képesek legyünk megoldást találni a történelmi jelenkor válságára. Csak ez nyújthat kilábalási lehetőséget a kilátástalan jövő jelentette veszélyek elől.
Baloldaliság vs. jobboldaliság, progresszió vs. konzervativizmus
A legalapvetőbb kijelentés, amit megfogalmazhatok, hogy a globális kapitalizmus jelenkori általános válságának a megoldását én a baloldali fejlődéstől várom – egészen egyszerűen azért, mert a fejlődés a szememben progresszió, amelyre csak a baloldali gondolkodás képes. A jobboldaliság ugyanis konzervativizmus. A globális kapitalizmus fölhalmozódott ellentmondásait hiába toldozgatnánk-foltozgatnánk, az nem volna megoldás, legfeljebb a totális összeomlás elodázására volna elég. Ezért emelem én ki a radikális baloldal felelősségét az alcímben. Tehát nem is általában a baloldalról beszélek, mert abba beletartozik a polgári baloldal is. Nem a polgári baloldaltól, hanem kifejezetten a radikális baloldaltól várok el olyan éleslátást, amely a társadalmi progresszió irányát képes lehet meghatározni. Ilyen képesség csak a rendszerkritikus baloldali szemléletből származhat. Viszont sajnálattal látom, hogy a rendszerváltás óta a radikális baloldal teljes passzivitásba vonult Magyarországon, sőt kifejezett szellemi restség és tunyaság állapotában leledzik. Ők tehetik, hiszen zömmel már nyugdíjas korú emberekről van szó.
Semmi sem volna fontosabb a rendszerváltás utáni Magyarországon, mint a radikális baloldal helyzetének felmérése és a jövőbeni feladatainak meghatározása. Mondhatnánk úgy is, hogy ennél radikálisabb feladat talán nem is létezik napjainkban. Fölösleges forradalomról álmodozni, ha ilyesféle progresszivitás jelenleg elképzelhetetlen. A radikalizmus lehetséges mértékét tehát a reálisan elképzelhető progresszió mértékéhez kell igazítani! S mivel összefogás nélkül semmiféle eredmény nem jöhet létre, ezért a gondolat, amit a radikális baloldal előtt álló feladatként meg szeretnék fogalmazni, az nem más, mint az összefogás minden társadalmi progresszióban gondolkodó lehetséges partnerrel. Ehhez a radikális baloldalnak nem kell feladnia identitását, csupán a közös célok kitűzésében kell konszenzusra jutni! Sőt, akár azt is mondhatnánk, hogy ez a megállapítás nemcsak Magyarországra érvényes, hanem az egész világra igaz.
Napjaink történelme nem az osztályharcról és nem a forradalmakról fog szólni. Vagy mondhatjuk inkább úgy is, hogy az elkövetkező forradalom a legszélesebb körű társadalmi összefogásról fog szólni. A globális kapitalizmus ellen ugyanis kevés a forradalmi erő, széleskörű társadalmi összefogás nélkül nem megy. A demokratikus társadalmi többség viszont nem akar forradalmat. És fordítva is igaz. A globális kapitalizmus ellen kevés a nemzeti összefogás. Szükséges hozzá az internacionalista összefogás is!
Figyelem! Nem nemzetközi szolidaritásról beszéltem, hanem internacionalista összefogásról. A kettő nem ugyanaz. A Sziríza harcával kapcsolatban sem lett volna szabad megelégedni a szimpla együttérzéssel, hanem érdemben és tevőlegesen kellett volna együttműködni a győzelem érdekében!
A radikális baloldal helyzetének felmérése a rendszerváltás utáni Magyarországon
Az eddig írottak szempontjából nézve mit tud felmutatni a rendszerváltás utáni Magyarországon a radikális baloldal? Szinte semmit! Az annak idején 850 ezer tagot számláló kommunista pártból kiváltak a szocialisták és a szociáldemokraták, meg előrajzottak a soraik között magbúvó liberális demokraták. Ezek mind a globális kapitalizmus szekértolói lettek, a kapitalizmus apologétái, akik elfogadják a (neo)liberalizmus vezető szerepét. Együtt alkotják a polgári baloldalt (amely szerintem jobboldal) és szent meggyőződéssel hiszik, hogy a magántulajdon elvén alapuló piacgazdaság fogja elhozni az emberiség számára az általános jólétet. Ez a neoliberális modell az, ami napjainkra általános válságba került.
A maradék kommunisták pedig még 1989-ben a Munkáspártba tömörültek. Róluk onnantól kezdve az összes pozitívum, amit el tudunk mondani, hogy a kommunista eszmét átmentették napjainkig, és megőrizték a kommunista párt káderállományát. Akik persze mára már matuzsálemek, és ennél fogva már nem is képesek semmiféle operatív vezető szerepet betölteni a párt életében. (Az most másodlagos kérdés, hogy már `89-ben sem voltak érdemben képesek semmilyen hatékony lépésre az adott ellenforradalmi környezetben. Ezt a kérdést külön érdemes vizsgálni.) A szerepük ma már inkább csak a kamaszkori indián regényekből ismert vének tanácsához hasonló feladat ellátása lehetne.
De még ez sem minden. A Munkáspárt – amelyet sokan Thürmer Gyula, mint megélhetési politikus személyes érdekeltségének tekintenek – belső hatalmi harcai során elkezdett osztódni. Azaz a radikális baloldal atomizálódott. Meg sem tudom mondani, hogy a Munkáspárt romjain hány „törpepárt” jött létre, amely ugyan mind kommunista, de népszerűségük együtt sem éri el a mérhető szintet. Az országgyűlésbe egyikük sem volt képes egyetlen képviselőt sem bejuttatni – ezidáig.
Thürmer Gyula
(Thürmer Gyuláról a fénykép Cipó temetésén készült, de készülhetett volna a munkásmozgalom temetésén is. Thürmer Gyula rendszerkritikus szemléletéből fakadó éleslátását valahogy nem tapasztalom.)
Azt önmagában még nem feltétlenül tekinteném bajnak, ha a magyarországi kommunista mozgalom egy ideológiai tisztázási folyamaton megy keresztül, és ennek során kiszűri magából akár a sztálinista, akár a dogmatikus marxista nézeteket. Kifelé azonban egy ilyen megtisztulási folyamatnak jele sem mutatkozik. Semmiféle mérhető előnyt nem tapasztalni az atomizálódási folyamat során, így valószínűleg nincs is szó másról, mint a személyes ambíciók ütközésének kísérő jelenségéről.
Mindezek után nem meglepő az a kijelentésem, hogy a magyarországi radikális baloldal egyetlen „törpe” kommunista pártja sem tud felmutatni olyan elméletileg képzett és karizmatikus vezetői képességekkel rendelkező politikust, aki meghatározó szerepet volna képes betölteni a magyar radikális baloldalon belül a jövő feladatainak megfogalmazása kérdésében, illetve aki képes volna nemzetközi szinten is megfelelően képviselni hazánkat. Még Tamás Gáspár Miklós sem képes ezt a szerepet betölteni, igaz, hogy ő más okból, mert leragad az értelmiségi nyavalygásnál. Szégyen és gyalázat, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után ezt kell megállapítanunk! De nemcsak Magyarországon ilyen lehangoló a helyzet, ugyanez tapasztalható az összes volt európai szocialista országban is. Sőt, egész világviszonylatban hiányoznak a karizmatikus vezetők a radikális baloldalon. (Jeremy Corbynt hadd ne soroljam ide! Ő nem radikális baloldali politikus.) Amikor tehát arról írok, hogy a jövőt kilátástalannak tartom, ez a leginkább lényeges kérdés, amire gondolok. Nincs, aki irányt mutasson.
A globális kapitalizmusról
Miközben a radikális baloldal – nemcsak Magyarországon, hanem világméretekben is – általános defenzívába szorult, közben a globális kapitalizmus szépen körbeért a Földön! Ennek következtében pedig a jellege is megváltozott. Már nem kell többet a jóléti fölényét bizonyítania, és előbújt a farkaskapitalista kizsákmányoló jellege. Nem is olyan régen, a 80-as években az Európai Unió még felzárkóztatta Írországot, amely korábban Európa legszegényebb országa volt, hiszen csak 1922-ben nyerte el függetlenségét. De a felzárkóztatásához a rivális Nagy-Britannia írek által mérvadónak tekintett jóléti szintjére mégis elegendő volt mindössze nagyjából tíz év.
Ugyanez az újonnan csatlakozó volt európai szocialista országoknak már nem dukált. Igaz, hogy a 2008-as Credit Crunch a fejlett tőkés országokban, és így az EU centrum országaiban is jelentős jóléti megszorításokkal járt. De a lényegen ez mit sem változtat. Bennünket az Európai Unió már csak piacnak tekintett, amelyet bagóért fölvásárolhat. Ezzel az újgyarmatosítás áldozatai lettünk, és a félperiféria szintjére süllyedtünk. Mi semmit nem hoztunk be az általunk mérvadónak tekintett Ausztriával szembeni gazdasági lemaradásunkból, sőt a különbség inkább csak nőtt a kárunkra.
Ami változott a globális kapitalizmusban, az a szélsőjobb megkettőződése
Magyarországnak nemcsak hagyományos értelemben vett fasisztoid kormánya és neonáci jellegű szélsőjobboldala van, hanem létezik egy neoliberális/neokonzervatív szélsőjobboldal is, amely persze nem a nemzeti nagytőke érdekeit képviseli, hanem a globális kapitalista nagytőke érdekeit. Amely ráadásul vindikálja magának a jogot, hogy baloldali színben tüntesse fel magát.
Ne kérdezze senki, hogy miért sorolom a neoliberálisokat a szélsőjobboldalra. Csak. Mert én a jobboldal jobb szélére valónak tartom őket, akik a világon nagyon kevesek, talán csak mindössze száz klán, az úgynevezett pénzügyi háttérhatalom érdekeit képviselik a Földön. Az ne zavarjon senkit, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a neoliberálisokat nevezik baloldalnak, a neokonzervatívokat pedig jobboldalnak, mert ez csak az amerikai felfogás abszurditását mutatja, amelyet nekünk, európaiaknak nem kell követnünk! Nekünk más fogalmaink vannak erről.
A legnagyobb gazemberség, amiről itt szó van, hogy önmagát egy szélsőjobboldali irányzat baloldaliként akarja eladni. Így volt ez a náci Németországban is, ahol nemzetiszocializmusról beszéltek. Most pedig itt van egy másik szélsőjobboldali nézet, amely liberalizmusként népszerűsíti önmagát. És bizony nem meglepő, hogy a mezei liberális beveszi ezt a maszlagot, és tolja a neoliberálisok szekerét. Próbáld megmagyarázni egy „baloldali” liberálisnak, hogy a liberalizmus eleve jobboldali filozófia, a neoliberalizmus pedig egyenesen szélsőjobboldali irányzat! Nem egyszerű dolog ez, pedig én régóta próbálkozom vele. Az emberek abban hisznek ugyanis, amiben hinni szeretnének. Ez kifejezetten hit kérdése, szó sincs az értelemről.
A rendszerváltáskor viszonylag könnyű volt a köpönyeget kifordítani, mert kéznél volt egy jó hangzású világnézet, a liberalizmus. Még hihető is volt a magyarázat, hogy valaki csak számításból volt párttag. Egy második köpönyegforgatást már önmagának is nehezebben magyaráz meg az ember. Ezért inkább mindenki ragaszkodik a tévesnek bizonyult (vak) hitéhez.
Az, hogy a neoliberalizmus szélsőjobboldali nézet, persze ismét csak nem magyar sajátság, hiszen a globális kapitalizmus neoliberális/neokonzervatív követelményrendszerét az Egyesült Államok kényszeríti ránk – közvetlenül, vagy az Európai Unió közbeiktatásával. Azt mondhatjuk tehát, hogy maga az új világrend, amely egypólusú, és amelyben az Egyesült Államok törekszik hegemóniára, az vált szélsőjobboldalivá.
S hogy ne kelljen liberálfasizmusról írnom, mert nem kívánom túlzott mértékben felzaklatni a liberális olvasóközönséget, ezért mindenkire rábízom, döntse el maga, vajon ez az új világrend totális diktatúrára tör-e. Egy biztos. Minél több válságjelenséggel kell megküzdeni, a rendszer annál inkább csak a diktatórikus hatalomgyakorlás eszközeivel tartható fenn.
Ez többé már nem az öngyógyítás képességével rendelkező kapitalizmus, hiszen a profit egyre koncentráltabb kisajátítását kell biztosítani, mely folyamatnak világosan érzékelhető módon egyre nagyobb tömegek esnek áldozatul, amit Piketty statisztikai módszerekkel nagyszerűen bizonyított is a Capital in the Twenty-First Century című munkájában.
A világforradalomról
Ez az a helyzet, amiről fentebb azt írtam, hogy a forradalom lehetősége a semmivel egyenlő. Ez egyrészt azért van, mert az Egyesül Államok nem tűrné el, hogy valahol egy kis nép lokális forradalommal kibújjon a globális kapitalista kontroll alól. Nem is volna másnak esélye tehát, csak a világforradalomnak. Másrészt pedig azért nulla az esélye, mert az internacionalista összefogásban nem tartunk sehol. Hol is tartanánk, amikor Thürmer Gyula is a saját családi érdekeltségeivel van elfoglalva, meg más kommunista pártok vezetőit is (valószínűleg csak) a saját egyéni ambíciók motiválják.
A harmadik ok, amely talán a legnagyobb súllyal esik latba, hogy a volt szocialista országok népességének jelentős része szemében is óriási mértékben lejáratott eszme lett a kommunista világkép, a marxizmus megújítására pedig érdemi lépések mindez idáig egyáltalán nem történtek. A nemzetközi munkásmozgalom a szocialista világrend bukása után újra gyerekcipőben jár, rosszabb helyzetben van, mint volt száz éve. A mai kor Marx kaliberű gondolkodója és karizmatikus vezéregyénisége pedig talán még meg sem született.
A világforradalmat nem forradalmárok fogják csinálni, hanem szerte a világon a nép legszélesebb rétegei fognak összefogni. Olyanok tömegeinek a közös cél érdekében való összefogásáról lesz szó, akik soha az életben nem is hallottak még a marxizmusról. Olyan tömegeket kell megnyerni ennek a világforradalomnak, akik jelentős részének a szemében a kommunista rendszerek tömeggyilkos diktatúrák voltak. Akik meggyőződéssel hisznek például abban, hogy Nagy Imre és társaik kivégzése egy koncepciós per eredményeként történt. Ezeket a gondolatokat a kommunistáknak még meg kell emészteniük!
Egy ilyen világforradalomra mi nem vagyunk még felkészülve. A mi radikális baloldalunk nem tud másban gondolkodni, csak proletárdiktatúrában. Mi előre tekintve is csak a múltból vett sablonokban tudunk gondolkodni. Nem tudjuk megmondani, hogy milyen lesz az a világ, és az a gazdasági rendszer, amit a világforradalom fog megteremteni. Ilyen körülmények között nem vagyunk vitaképesek a konzervatív nézetekkel. Sőt mi magunk is csak a múltból ismert kommunista rendszerek restaurálására volnánk képesek. Bizony létezik a radikális baloldalon is bolsevik konzervativizmus, a múltba tekintés!
Ezért nincs a radikális baloldalnak esélye a társadalmi párbeszédben a tömegeket megnyerni az ügyünknek. Gondolom, már kezd kirajzolódni az olvasóban, hogy a jövő kilátástalansága kérdésében a fő problémának a radikális baloldal hanyatlását tartom.
Őrlődés a kétféle fasizmus között
Annak a ténynek, hogy a radikális baloldal teljesen felkészületlen az internacionalista összefogás és az eljövendő világ képének a kérdésében, egy nagyon súlyos következménye van.
A globális kapitalizmus válságának reálisan csak fasiszta/fasisztoid megoldása van, győzzön akár a neoliberális, akár a nemzeti szélsőjobb. Mindez világosan kirajzolódik a menekültválságban. Az európai társadalmak sorra elutasítják a globális kapitalista szélsőjobb akaratát, és ez törvényszerűen jobbratolódást jelent a nacionalizmus irányába. Ma Európában a nemzeti érzés az, amely a globális kapitalista szélsőjobb ellen a szervezőerő. Ennek nyilvánvaló oka a radikális baloldali alternatíva hiánya.
A radikális baloldal – ahogy sok minden más kérdésben is – ebben a dologban is megosztott. Akad, akiben a nemzeti érzés (és a nacionalizmus) az erősebb, és akad, akiben a (neo)liberális álhumanizmus dominál. Persze akad olyan is, akinek az egész kérdésfelvetés közömbös. A radikális baloldalnak nincs értelmezhető saját megoldása ebben a kérdésben.
De van egy másik nagyon fontos aktuálpolitikai kérdés is, amelyben a radikális baloldalnak nincs saját válasza. Ez pedig az alapjövedelem kérdése. A radikális baloldalnak eszébe sem jut, hogy a természetes megoldás a munkához való jog követelése és a teljes foglalkoztatás helyreállítása kellene, hogy legyen. Elbizonytalanodik amiatt, hogy érzékeli, nincs elegendő munkahely. De ez nem volna szabad, hogy befolyásolja a radikális baloldaliakat, mert ez csak a kizsákmányolás adott szintjének elfogadásával tekinthető valós körülménynek. Az alapjövedelem lényegében egy neoliberális megoldás a munkanélküliség kezelésére, amely egyben törvényesíti és konzerválja munkaképes korú népesség jelentős részének a munka világából való kirekesztettségét. Megzavarja a radikális baloldaliak gondolkodását az látszat, hogy az alapjövedelem mintha a kommunizmus technikai megvalósulása volna a globális kapitalizmus viszonyai között.
A radikális baloldal véleménye az alapjövedelem kérdésében is megoszlik. Van, aki üdvözölné az alapjövedelem bevezetését, mint a szegénység visszaszorításának egy humánus módját (és a kommunista eszme technikai megvalósulását). Van, aki viszont ellenzi, hogy munka nélkül fizessünk jövedelmet, és fizetett munkakerülésről beszél. Ez utóbbiak a „nemzeti oldal” véleményét osztják. Sokakban az „átkos” szocializmusból hozott reflexek működnek még mindig, és a munkavégzést kötelességnek tartják, ami persze igaz is, de ugyanezt alapvető emberi jogként már nem tudják/képesek értelmezni.
Az eszébe sem jut senkinek, hogy a teljes foglalkoztatásnak az alapjövedelem bevezetése mellett is meg kell valósulnia, azaz aki fizetett bérmunkás minőségben dolgozni kíván, annak a gyakorlatban legyen is meg erre a lehetősége, mert a jobb életminőségnek ez alapfeltétele. Nem lehet elhanyagolni azzal a körülménnyel, hogy az alapjövedelemből – ha bevezetik – csak szerényebb életminőség valósítható meg, sőt esetleg a nélkülözés és a szegénység sem számolható föl teljesen. A magyar alapjövedelem tervezett 50 ezer Ft-os összege a létminimumnak legfeljebb csak 60 százalékát fedezné.
Az pedig végképp nem jut eszébe a radikális baloldalon senkinek sem, hogy a menekültválság és az alapjövedelem kérdése egyik sem nélkülözheti, hogy a teljes foglalkoztatás nélkül tárgyaljuk őket. Mekkora lesz a munkanélküliség, ha Európa népessége a bevándorlás révén néhány tízmillióval (vagy hosszabb távon néhány százmillióval) növekszik? És milyen kihatása lesz ennek az alapjövedelem tervezett összegére? Hiszen az állampolgárságot kapott bevándorlók részére ugyanúgy fog járni. Ki termeli azt meg? De általában is megkérdezhető, hogyan fognak alakulni a reálbérek ilyen mértékű bevándorlás esetén. De a radikális baloldal saját válasza hiányzik. Ők nyilván úgy gondolják, legyen ez a kapitalizmus problémája. Az ő elvük a „ménél rosszabb, annál jobb”.
Magához tér-e a radikális baloldal a rendszerváltáskor elszenvedett sokkból?
Ezzel a radikális baloldal beéri? Le is mondott az igényéről, hogy Európa jövőjébe beleszóljon? Engedi, hogy a neoliberális szélsőjobb az európai eszmeiséget kisajátítsa, mintha a baloldaliság nem európai találmány volna? Mintha Európának nem is volnának erős munkásmozgalmi hagyományai? Vegyük talán természetesnek, hogy az Európai Unióban minden körülmények között szélsőséges jobboldali befolyás érvényesül?
Így nyer értelmet, hogy mit jelent a tömegmanipuláció, amikor szélsőséges jobboldali nézeteket adnak el baloldali kamuflázs alatt. Az európai társadalmat így lehet a legkönnyebben kijátszani egymás ellen, hiszen a radikális baloldali sok esetben el sem tudja dönteni, mikor álljon a nemzeti oldal mellé a neoliberális szélsőjobbal szemben, és mikor vegye védelmébe a liberálisok „humanizmusát” a fasisztoid nemzeti oldallal szemben. Az osztályozó elvet nagyjából úgy foglalhatjuk össze, hogy a radikális baloldal általában csatlakozik a „demokratikus” ellenzék (értsd a neoliberális szélsőjobb) által szervezett „antifasiszta összefogáshoz”, az önmagát „nemzetinek és kommunistának” nevező réteg pedig sok kérdésben hajlamos a „nemzeti oldalt” támogatni. Ugye mondanom sem kell, hogy a „hungaristákat” ide sorolhatjuk, akik között az antiszemita és a rasszista nézetek is megférnek. A „nemzeti és kommunista” önmeghatározás pedig kísértetiesen hasonlít valami egészen másra a történelmi múltból, amit a „nemzetiszocializmus” formájában ismertünk meg.
Úgy tűnik, hogy a radikális baloldalon belül az ideológiai káosz a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad során csak erősödött. Persze „a szélsőségek összeérnek” mondás ma már mást jelent. A két legnagyobb szélsőséget ma már a nemzeti szélsőjobb etnikai rasszizmusa és a neoliberális szélsőjobb szociálrasszizmusa jelenti. Ez a két szélsőség írja le azt a világot, amelyben a jövő számomra kilátástalannak tűnik.
A megoldás pedig csak az lehet, ha a radikális baloldal saját identitásának megfelelő értékalapú véleményt formál. A kérdésem lényege: mikor ébred már Csipkerózsika álmából a radikális baloldal? Hiszen baloldali alternatíva hiányában rengetegen szavaznak vagy a nemzeti oldalra (a Fideszre és/vagy a Jobbikra), vagy a neoliberálisok kamu antifasiszta összefogására és álságos humanizmusára. Egész egyszerűen nincs más, amire szavazhatnánk.
A kommunisták befelé fordulásáról
A kommunisták azért nem tudnak a jövő alakításába beleszólni, mert ők változatlanul világforradalomban gondolkodnak. Szellemi korlátaiknál fogva másra nem képesek. Hogy ők érdemben bármibe beleszólhassanak, ahhoz fel kellene találniuk a demokratikus szocializmus fogalmát és megvalósításának módját, de ehhez még az elméleti alapok is hiányoznak. Ennyit jelent, hogy a marxizmus megújítása elmaradt. És ennyit jelent, hogy a több pártra szakadt kommunisták egymással sem folytatnak párbeszédet. Úgy érzem, mintha leragadtak volna a proletárdiktatúra gondolatánál és a forradalmi élcsapat vezető szerepénél. A kommunisták magának a pártnak a vezető szerepét féltik a demokráciától. Amikor erről esik szó, egyre gyakrabban érzem a kommunisták gáncsoskodását a viták során. Számomra úgy tűnik, hogy a kommunista konzervativizmus visszahúzó erővé vált a társadalmi progresszió szempontjából.
Ha vannak is kommunisták, akik a fentiektől eltérő módon gondolkodnak, a nagy nyilvánosság előtt viták ezekről a kérdésekről nem zajlanak. Ezt azért merem kijelenteni, mert például a Népi Front megalkotta a 21. századi szocializmus programját, amely nyitás volna a demokratikus szocializmus gondolata irányába, de lényegében még a párt tagságában sem tudatos ez a gondolat. Én ezt tapasztaltam a párt honlapján folytatott vitáim során.
Összefoglalás
Összefoglalva, számomra a jövőkép azért kilátástalan, mert hiányzik az igazán progresszív baloldali választási alternatíva. Úgy tűnik, a radikális baloldal teljes passzivitásba vonult. Mintha egyszerűen csak várnák a következő nyugdíjfizetés időpontját, a köztes időben pedig álmodoznak a világforradalomról, mint a Messiásról, melynek realitása gyakorlatilag a nullával egyenlő. Hogy volna valami dolguk ezzel kapcsolatban, az eszükbe sem jut.
Egyszerűen lehangoló az a fajta alternatívátlanság, amely számunkra csak a kétféle fasizmus versengését jelenti. Egyik sem az a társadalom, amelyben élni szeretnék. A jelenkor a magyarországi közélet pedig olyan mértékben elhitványult, hogy nem jelent egyebet táborelvű árokásásnál, ami viszont a hatalmi harc eszköze. Azaz a harc csak a hatalom megszerzéséért folyik, nem a válságból való kilábalásért.
Valaki veszi a fáradtságot, hogy a válságból való kilábolás lehetőségén gondolkodni próbál? Mert ha nem, akkor nem is fog történni semmi! A marxizmus pedig szépen elhal – anélkül, hogy céljai beteljesültek volna. Maga a kommunista mozgalom is válságban van. Erről is beszélni kell!
Most már nyugodtan feltehetem a kérdésemet, hol van itt a bevezetőben említett éleslátásra való képesség, amelyet a radikális baloldali gondolkodók rendszerkritikus szemléletének tulajdonítanék, és amely ahhoz szükséges, hogy a társadalmi progresszió szempontjából fontos fejlődési irány meghatározására képesek legyenek? Hiszen még a szocialista társadalmi rend bukásának kritikus szemléletű kiértékelését sem végezték el!
